Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság

Gróf Széchenyi István neve mindenki számára ismert: amellett, hogy ő „a legnagyobb magyar”, ő az egyik legismertebb és legelismertebb is. Annak apropóján, hogy az idei évet a Széchenyi Tudományos Társaság (SZTT) Széchenyi emlékévnek nyilvánította, érdemes röviden áttekinteni azt a nem mindennapi életutat, mely az akkori Magyarország gazdasági, tudományos és kulturális fejlődésére, ezeken keresztül pedig mai életünkre is olyan jelentős hatást gyakorolt.

Széchenyi 1791. szeptember 21-én született Bécsben. Apja gróf Széchenyi Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum alapítója, anyja Tolnai Festetics Julianna grófnő. Hat gyermekük közül István volt a legfiatalabb, aki gyermekkora java részét Bécsben és Nagycenken töltötte. Neveltetése kiváló szaktanárok keze alatt történt, az így elsajátított nagyfokú jártasságának köszönhető, hogy később oly sok területen mozgott rendkívül otthonosan. Bár olaszul és franciául is tanult, az első számú nyelv a családban a magyar volt, a rendszeres évi vizsgákat apja elvárásainak megfelelően nyilvános iskolákban kellett teljesítenie.
A napóleoni háborúk megszakították tanulmányait, ugyanis két fivérével együtt katonának állt. A seregben is kiválóan helyt állt, és amellett, hogy hamarosan főhadnagyi rangig jutott, az ezred pénztárának kezelését is rábízták. A harctéren többször is bizonyítot-
ta bátorságát, szabadidejében pedig a térképészet rejtelmeiben merült el. Akkor is a seregnél maradt, amikor testvérei hazatértek, és összesen tizenhét éves katonai pályafutása alatt kapitányi rangig jutott, mely mellett számos kitüntetéssel jutalmazták rátermettségéért.

A seregben töltött évei során bejárta Európa nagy részét, de utazgatásait leszerelése után is folytatta. Ezek során mindig nyitott szemmel járt, figyelemmel kísérte a számunkra még idegen technikai vívmányokat és az itthon még bevezetésre váró intézményeket, emellett élénk érdeklődést mutatott az egyes kultúrák iránt. Hasonló alapossággal járta be Magyarországot és Erdélyt, minek során nyilvánvalóvá vált számára a nyugat-európai és itthoni viszonyok közti óriási különbség, így egyre aktívabban kezdett el munkálkodni bizonyos intézmények hazai bevezetésén. Így lett végül Széchenyi a lóverseny sport meghonosítója, a Nemzeti Kaszinó létrehozója, és ennek az ambíciójának köszönhető többek között a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása is. A négy alapító közül ő volt az első, aki saját jövedelmét ajánlotta fel a cél érdekében, de az anyagi segítség mellett az épület tervezésében is részt vett.
Szenvedéllyel képviselte nézeteit a parlamentben, és amiatt, hogy a magyar nyelv, a szabadság vagy a vallási türelem kérdésében szabadon kifejthesse elképzeléseit, katonai rangjáról is lemondott. Annak érdekében, hogy újító nézeteit minél szélesebb körben terjeszteni tudja, sokszor vette igénybe a sajtó segítségét. Számos, azóta klasszikussá vált értekezése jelent meg akkoriban, melyek közül a „Hitel” a legismertebb munkája, hiszen a benne foglalt reformtervek által keltett lelkesedés terelte a haladás útjára a nemzetet.

Hosszan lehetne sorolni azokat az újításokat, amik Széchenyi nevéhez köthetők, vagy azokat az intézményeket, szervezeteket, melyek alapítása neki köszönhető, azonban számunkra talán érdekesebb kitérni a gróf vízügyi munkásságára. A rengeteg újítás terve mellett Széchenyinek régi vágya volt, hogy a Duna egyfajta kereskedelmi útvonalként szolgáljon egészen a Fekete-tengerig. Alaposságára jellemzően végig is hajózta az útvonalat, és javaslatot készített a folyó teljes hosszának hajózhatóvá tételére. 1833-ban meg is kapta megbízását, hogy mint királyi biztos vezényelje a munkálatokat, mely feladatot tíz éven keresztül el is látott. Mindemellett ő volt az első, aki gőzhajóval a Tiszán Szegedig eljutott. A gőzhajózáshoz fűződő szenvedélyének eredménye a balatoni gőzhajóforgalom elindítása is. Királyi biztosként többek között Angliában is járt tanulmányúton, ahová Vásárhelyi Pált is magával vitte, aki ezt követően komoly munkát vállalt az al-dunai szabályozási munkák tervezésében és kivitelezésében. A Duna-szabályozás után másik kedvenc tervének megvalósítását, a Tisza-szabályozást is megkezdte. 1845. augusztus 16-án a magyar királyi helytartótanács kebelében felállított közlekedésügyi osztály élére került, és a munkálatokat azonnal megkezdte. Rendezési tervét és az ügy fejlődését több műben ismertette, ilyenek például az „Eszmetöredékek. Különösen a Tisza-völgy rendezését illetőleg” (1846, Pest), vagy a „Véleményes jelentés a Tisza-szabályozási ügy fejlődésérül” (1848, Pozsony). 
Széchenyinek a vízügyhöz köthető legismertebb hagyatéka a Lánchíd, mely nemcsak amiatt fontos létesítmény, mert összekötötte a majdani főváros két felét, hanem azért is, mert a magyar Duna-szakasz első állandó hídja. Széchenyi nem csupán a híd szükségét ismerte fel, hanem annak jelentőségét is, hogy a megvalósítás során milyen nagy jelentőséggel bír a közvélemény pozitív fogadtatása, így 1832-ben megalapította a Hídegyletet, melynek feladata a politikai és gazdasági háttérmunka mellett a megfelelő propaganda-, mai szóval PR-tevékenység biztosítása volt.
Sajnos a haza iránti rajongása és a nemzet ügyeinek intézésében tanúsított önzetlen lelkiismeretessége végül felemésztette az egészségét. A szabadságharc bukását követően felerősödött benne a közelgő nemzethalál víziója, melynek kapcsán folyamatos önvád gyötörte. Betegsége ellenére 1859-ben még megírta az „Ein Blick” című művét, mely a Bach-rendszer kemény kritikája volt, és ami miatt a császári rendőrség is meghurcolta. Máig vitáznak rajta, hogy önkezűleg vetett-e véget életének, vagy gyilkosság áldozata lett, mindenesetre tény, hogy 1860. április 7-8 éjszakáján egy fejlövés végzett vele.
Rendkívüli államférfi, reformer és polihisztor veszett akkor el, akinek nem mást köszönhetünk, mint a magyar politika, gazdaság, közlekedés, vízgazdálkodás, sport, kultúra és tudomány megreformálását, melyek eredményeként létrejöhetett egy új, modern Magyarország.

Váradi Balázs